Főoldal > Híreink > Egyházmegyei Karitász önkéntes munkatársainak őszi találkozója

Egyházmegyei Karitász önkéntes munkatársainak őszi találkozója - beszámoló

2026. 10. 10. |

| 2026. 10. 10.

Eleget tenni Krisztus meghívásának - A székesfehérvári egyházmegye karitászönkénteseinek őszi továbbképzése

2026.10.10. – Szakmai előadás, együtt gondolkodás, közös imádság jellemezte idén is a székesfehérvári egyházmegye karitászönkénteseinek őszi konferenciáját. A szentmisével induló találkozón Spányi Antal püspök a karitász munkatársakról beszélt, akik Krisztus meghívásának tesznek eleget szolgálatukkal. A konferencián Dr. Török Gábor Pál hittanár, lelkigondozó, egyetemi docens a segítő személy jóllétéről, Török Eszter intézményvezető pedig az önkéntesek szerepéről beszélt a fogyatékkal élők támogatásában.

A megyés püspök a karitászosokat a jóság küldötteinek nevezte, akik áldozatos módon, felelősséggel vállalják küldetésüket a rászorulók, a nehéz sorsú családok, a gyermekek és idősek támogatásában. „A karitászmunka a szociális jólléten túl a hitet akarja fölébreszteni a másikban, Krisztus szeretetét közvetíteni az embereknek. A lelket akarja emelni és a Mennyország felé fordítani. Ez is feladatunk, ez is kötelességünk, amelyet, mint karitászmunkatársaknak újra meg újra meg kell élnünk. Naponta próbáljuk gyakorolni, hogy egy parányival jobban tegyük azt a jót, amit tehetünk. … De a kereszténység méltóság is. Erre talán ritkábban gondolunk. Megéljük a feladatot, de megéljük a küzdelmet is, mert gyengeségek, kísértések és bukások is vannak életünkben. Az erőfeszítéseken túl azonban ott van az az ajándék, amelyet Isten maga juttat nekünk. Az ajándék, amelyet a keresztség szentségében kaptunk, amelyet soha nem lehet onnan kitörölni. Hogy életünk hirdesse, mi Istenhez tartozunk, az Ő követei, szeretetének hírnökei vagyunk ebben a világban.”

A Székesfehérvári Egyházmegyei Karitászközpont szervezésében a találkozó szakmai programja a Szent István Hitoktatási és Művelődési Házban zajlott. Nagy Lajosné Krisztina korábbi karitászigazgató köszöntője után Spányi Antal püspök bíztató szavakkal fordult az önkéntesek felé, és megköszönte, hogy akkor is eleget tesznek Krisztus meghívásának a jótékonyságra, amikor visszautasítással, szeretetlenséggel találkoznak szolgálatuk során. „Feléjük is Krisztus szeretetével próbáljunk meg közeledni, megérteni, befogadni és megtartani őket. Mert a Karitász munkatársat, Krisztus szeretete küldi, Krisztus szeretete sürgeti, hogy tegye a jót és segítsen ott is, ahol már más nem tud segíteni.”

Dr. Török Gábor Pál hittanár, lelkigondozó, a Semmelweis Egyetem egyetemi docense A segítő jólléte című előadása kezdetén arra hívta fel figyelmet, az önkénteseknek oda kell figyelnünk saját állapotukra, hogy szívvel-lélekkel tudjanak tenni, és legalább annyi igent tudjanak mondani a feladatokra, mint amennyi nemet. A segítőkben általában nagy a lelkesedés, mert Jézus hívja őket a feladatra, mert fontosak nekik az emberek, de aztán ez egyszercsak elfogy, mert sok nehézséggel is találkoznak. Olyan helyzetekkel, amikor hálátlanok az emberek, vagy éppen követelőznek és ezek elveszik az energiát. „Időt, helyet és teret kell biztosítani arra, hogy a munkatársak elengedjék a nehéz érzéseket, hogy meg tudják fogalmazni azt is, ami fáj, ami tehetetlenséggel, rossz érzéssel tölti el őket. Ezek különben összegyűlnek, és akkor megszületik egy nagy nem, hogy ezt már nem csinálom többet. Ha kisebb nemekkel határt tudunk szabni, akkor hosszabb távon több igent tudunk kimondani arra, amire szól a hivatásunk, a karitász munkánk.”

Az előadó idézte Clairvaux-i Szent Bernát intelmeit a teendőkkel túlságosan elfoglalt III. Jenő pápához, amelyben felteszi a kérdést: aki rosszul bánik önmagával, hogyan lehet jó? - vagyis hogyan lehetek jó másokhoz, hogyha magamról nem gondoskodom. „Azt mondja Szent Bernát, hogy állj be magadnál a sorba. Következz a többiek után. Jönnek szépen sorba az emberek, kérnek valamit, egyszer csak találkozol magaddal, hogy na, te mit kérsz tőlem? Én azt, hogy most ezt vagy azt csinálják. Tehát, hogy jövök saját magamnál a sorba, akkor elvégzem, megadom neki azt, ami neki jár, saját magamnak, miért utána így a képet, és aztán jön a következő ember. ... És ez nem önzés, nem valami kifordult világ, hogy hova teszem a hangsúlyt.”

Török Gábor arra is felhívta figyelmet érdemes rátekinteni, hol vagyunk azon az úton, amely a bizonyítási vágytól a bizonyítási kényszerig tart. Egyáltalán, hogy vagyunk a fáradtságunkkal. A fáradságot, a megfáradtságot a szolgálatban valahogy ki lehet pihenni, de mi van akkor, ha fizikai, érzelmi vagy mentális kimerültséget érzünk, kiégést. „Nagyon vékony az a határ, hogy hol is tudom túltolni a dolgokat, és hol az, ahol ébren tudom tartani a lángot, és tudom vinni tovább azt, amit szeretnék. A megfáradtság, az elfáradtság, a kimerültség, stb. valamiféle egyensúlyvesztett állapotot jelentenek. De ha elgondolkodunk, hogy mitől lennénk jól, mi az, ami nekünk a jóllétünket szolgálja, akkor ez egy jó egyensúlyi állapot szolgálna. … Fontos átgondolni, mit tudok tenni azért, hogy ne ez a folyamat játszódik le velünk, hogy a lelkesedésem ne válják realizmussá, stagnálássá, frusztrációvá és vagy éppen apátiává.”

A szakember a továbbiakban a segítők fizikai, mentális, kapcsolati és spirituális jóllétéről beszélt, hogy aminek első tényezője, hogy jól vagyok-e fizikailag, Tehát alszom-e, mozgom-e eleget, úgy étkezem-e, ahogy szeretnék, vagy inkább össze-vissza. De a jóllét vonatkozik a mentális jóllétre is, hogy tudok-e érezni, tudok-e gondolkozni, tanulni arról a területről, amit fontosnak tartok, amiben fejlődni szeretnék, vagy már csak csinálom, és nem is akarok időt szánni arra, hogy képezzem magam. Másik része a jóllétnek a kapcsolati jóllét, hogy elhanyagolom-e azokat a kapcsolatokat, amelyek engem töltenek, vagy mindig csak adok magamból. „Azt szoktuk mondani, hogy kiégésünknek vagy az elfáradásunknak az árát azt általában a környezetünk fizeti meg, azok, akikre nem figyelünk akkor, amikor másokra figyelünk. És ebben nagyon szép gesztusok vannak, hogy tényleg megyek és dolgozom az emberekért, csak hátrahagyok olyanokat, akik meg a közvetlen környezetemben vannak.”

A negyedik és nagyon fontos tényezőnek nevezte az előadó a spirituális jóllétet. „Ez egyrészt az Istennel töltött csendes perceket jelenti, de másrészt ebben megjelenik Isten, mint segítő. Ő sokszor mondja, hogy gyertek hozzám, akik megfáradtatok és terheket hordoztok, pihenjetek meg nálam, vagy merítsetek az én bölcsességemből. Fonstos, hogy Őelőtte gondoljuk át azokat a nehéz helyzeteket, dolgokat, amelyek kihívást jelentenek a munkánkban. A kapcsolatunk Istennel önmagában fontos, hogy csak hagyjam magamat töltődni, hogy tudjam én is szeretve vagyok, ne csak állandóan én szeressek.”

Török Gábor elődásásban szó esett még az érzelmi kimerülés tüneteiről, a szindrómás segítésről, a motiváció valódi gyökereinek megtalálásáról. „Mindehhez fontos az önismereti munka, hogy megálljak, hogy az, amit teszek, és az ahogy teszem, honnan is jön belőlem. … Jálics Ferenc atya azt mondta, Jézus nem arra szólít fel bennünket, hogy csodákat tegyünk, hanem azt szeretné, hogy annyira mélyen Őbenne gyökerezzünk, hogy az emberek meggyógyuljanak a velünk való kapcsolat révén. … Nemes Ödön atya, pedig azt hangsúlyozta, azt kell szem előtt tartani, hogy mi csak alvállalkozók vagyunk. A munkában, a lelki gondozásban, a karitász munkában, bármilyen segítő területen. Isten a fővállalkozó, ő a gyógyító, mi az ő megbízottjai vagyunk.”

Török Eszter, a Karitász Szent Kristóf Ház Fogyatékkal Élők Nappali Intézménye vezetője előadásában az önkéntesek szerepét, jelentőségét és hatását járta körbe a fogyatékkal élők támogatásában. Tisztázta, mi a közös az alkalmazott munkatársak és az önkéntesek között, hogy mindkettőt áthatja az önkéntesség, mindkét részben jelen van egyfajta lelkület. „A gyökér, a diakónia, ami nem csak Krisztusra mutat, hanem egy hálaáldozat is, amivel a mi megváltásunkra reagálunk, és azt köszönjük meg ezzel az áldozattal, amivel mi a fogyatékossággal élők felé fordulunk. A minta a krisztusi minta, amit egyértelműen érzékelünk és határozottan képviseljük is, és ebből következően a motiváció is ebből ered, mert sokszor mondják azt, akik eljönnek hozzánk és körülnéznek, hogy mi mivel foglalkozunk, hogy hogyan tudunk túllépni a sajnálaton.’

Az előadásban elhangzottak statisztikai adatok is, például, hogy a ma a legmagasabb a születés körüli fogyatékosságnál az érzelmi fogyatékosság aránya. De a fókuszt arra irányította, hogyan is kell gondolkodnunk a fogyatékosságról? „Minden egész eltörött valamikor a teremtés után a bűnbeesésnél. Nincsen tökéletes, valamilyen formában mind tökéletlenek vagyunk, és hogyha ezt elfogadjuk és ezt magunkénak tekintjük, akkor ezt az egészet egynek tekintjük, és benne sokfélék vagyunk. Úgyhogy mindig, amikor azt mondják a mi célcsoportunkra, hogy rászorulók, akkor én ez ellen szólok, hogy mi nem mások vagyunk, hanem mi ugyanannak a közösségnek vagyunk a részei, csak őnáluk nyilvánvaló ez a tökéletlenség.”

Az intézményvezető asszony beszélt még a lelki akadálymentesítésről is, hogy hogyan tudják közel vinni az emberekhez azokat a célcsoportokat, akiket nem olyan könnyű elfogadni. És örömmel beszélt az önkéntes fiatalok atitüdjeiről, akik megjelennek az intézménybe és tele vannak jószándékkal, így jól tudnak kapcsolódni a fogyatékkal élő társaikhoz. Az önkéntesek is mindig azt tapasztalják meg, hogy nagyon közvetlen mindenki hozzájuk. „Azt gondolom, hogy az önkénteseknél mindig felvetődik és megjelenik, hogy tudok-e jól segíteni, hogy én képes vagyok-e arra laikusként, hogy segíteni tudjak ezen a területen, mert hogy azért ez nem egy egyszerű terület ez, hogy akár fizikálisan, de akár lelkileg is ezt elhordozzam. Nem is olyan régen volt egy kolléganőm, aki más területről érkezett, és az első egy-két hét után megkérdeztem tőle, hogy érzi magát nálunk. Elmondta, hogy nagyon sokat sírt napközben. Ha ezeken túl tudunk lépni, a félelmeken, a kérdéseken, hogy elég vagyok-e, akkor igazából az elfogadás, a nyitottság, az hogy egyenrangú félnek kezdik el tekinteni a másikat megérkezik. Mi nagyon-nagyon fontosnak tartjuk a felnőttség, az önálló döntések megélésének támogatását, a partnerként kezelést, hogy értékesnek lássam a másikat. Hogy lássam benne az isteni arcot, hogy lássam benne azt az embert, aki én is vagyok, és nem teszek különbséget magam és a másikkal kapcsolatban.”

Török Eszter elődásában azt is hangsúlyozta, hogy mindig annyit és úgy segítsünk, ahogyan az ellátottnak szüksége van rá. Ez a támogatott lakhatás alapelve is, hogyha képességeik megengedik, nem teszik meg helyette azt, amit ők is tudnak, ezzel szolgálják fejlődésüket. Azt is kiemelte fontos megkérdezni, hogy miben tudunk segíteni, hogy az, amit én tudok, amit én nyújtok, az az ellátott számára is komfortos legyen. Így működik jól, hogy a Szent Kristóf Házban az önkéntesek bekapcsolódnak a gondozásba, az ügyintézésekbe, a felügyeletbe, a szállításba. Sétálni mennek velük, sportolni viszik őket. És vannak néhányan, akik rendszeresen tartanak mozgásfoglalkozásokat, hitéleti alkalmat, drámapedagógiai foglalkozásokat, de van papírszínház foglalkozás vagy logopédiai foglalkozás is. „És hát van, aki gyógyulni jön hozzánk és közben segítséget nyújt, mert erre is volt példa. Saját magát is próbálta gyógyítani és megnézni azt, hogy mi az, ami esetleg akadályozza őt az életben, a segítségnyújtásban, és ezt érezte eszköznek, hogy elfogadjon másokat és gyakorolja ezt, és akkor közben saját maga is tudott gyógyulni.”

A találkozó lehetőséget adott az egyházmegye plébániáiról érkező karitászmunkatársaknak, hogy az előadásokban elhangzottakról kicseréljék gondolataikat, megosszák személyes tapasztalataikat a segítésnyújtásról, a karitatív szolgálatuk nehézségeiről és örömeiről.