| 2026. 03. 23.
A szellemi, lelki földönfutóságból nincsen felállás!
2026.03.22. - A Vértes festői völgyében, az egykori Kápolnapuszta közelében a tisztelgők együtt hajtottak fejet vasárnap délelőtt, hogy emlékezzenek az 1945 tavaszán lemészárolt áldozatokra. Miután a térség hadműveleti területté vált, az események sok faluban, településen súlyos tragédiákhoz vezettek. A bizonytalanság, a félelem, a megtorlás légköre vált általánossá. A megemlékezés szónokai a múlt példáján okulva a béke megőrzésének fontosságát és felelősségét hangsúlyozták.
Az itt történt események örökre figyelmeztetnek minket arra, hogy a háború nem csupán csaták és hadmozdulatok sorozata, hanem emberek, családok, közösségek tragédiája – mondta néhány száz méterre az egykori Kápolnapusztától, a temetőben Krausz János, Gánt polgármestere. – Itt állunk egy seb mellett, amely több mint nyolc évtizede része közösségünk lelkének, történelmének. A második világháború utolsó szakaszában, 1945. március 16-án, amikor a front átvonult a térségen, az emberi élet értéke sokszor háttérbe szorult a háború kegyetlenségével szemben. Azon a napon Kápolnapusztán egy egyszerű sváb falut érte az értelmetlen pusztítás. Ártatlan emberek veszítették életüket, családapák, fiatalok és idősek, 15 év felett szinte minden férfi. Öten katonák voltak. Mindannyian élni, dolgozni, remélni szerettek volna. Azon a napon minden megváltozott, a település jövőjét megpecsételte az embertelenség. Az özvegyek gyermekeikkel, és a többi túlélő a fájdalmával, sebzett szívvel beköltözött Gántra, vagy más környező településre. Talán úgy gondolták, máshol könnyebb lesz elviselni az átélt borzalmakat.
Krausz János ezután arról beszélt, hogy amikor Kápolnapusztáról a megemlékezését írta, úgy érezte, valami még hiányzik. Aztán rájött, hogy ami hiányzik, azt nem lehet szavakkal pótolni: a családokat, a házakat, az életet.
Nekünk gántiaknak nem csupán egy történelmi adat ez, hanem személyes emlékezet, gyász. Ők a mi elődeink voltak, az ő kezük formálta ezt a vidéket, a múltunkat, és az ő emlékük él tovább bennünk. A fájdalom, ami akkor megszületett, generációkon átível, ugyanakkor erőt is ad. Erőt ahhoz, hogy emlékezzünk és tovább tudjuk adni az emlékezés kötelességét! Mert az emlékezés nem csupán tiszteletadás, az emlékezés felelősség. Felelősség azért, hogy a jövő nemzedékei is tudják, mi történt itt. Hogy értsék, a béke nem magától értetődő állapot, hanem olyan közös érték, amit őrizni kell!
A világháború utolsó napjaiban Kápolnapusztán nem a mesterséges intelligencia virtuális világában mészárolták le egy település férfi lakosságát, emlékeztette hallgatóságát Tessely Zoltán országgyűlési képviselő. Hús-vér emberek voltak a gyilkosok, és gyermekek, férjek, apukák és nagyapák lettek kitörölve az élők sorából.
Az elkövetők tetten érése ma is fontos, ahogyan az is, hogy soha ne hagyjuk a felejtés homályába veszni az itt történteket – figyelmeztetett a honatya, majd feltette a kérdést: – Ma is fontos, hogy mit üzenhetnek ők, az áldozatok, mit üzenhet az ő tragédiájuk nekünk, mai magyaroknak? Hogyan nyerhet értelmet értelmetlennek tűnő haláluk?
Tessely Zoltán ezek után négy éve, ugyanazon a helyen elmondott sorait ismételte meg, hiszen azok azóta még időszerűbekké váltak.
A kápolnapusztai maroknyi közösség pusztulása ma is azt kiáltja felénk, hogy csak egy megerősödő, összetartó nemzetnek lehet elég ereje megvédenie önmagát. Ehhez egy testben és lélekben megerősödő Magyarországra van szükség. Olyan Magyarországra, amely mindig, minden időben képes megtalálni az egyenes, tiszta és igaz utat, képes felismerni a saját magyar érdekeit és képes ki is állni azokért. Különösen most, amikor különösen nehéz és veszélyes időket élünk. Hiszen tudjuk mindannyian, mellettünk a szomszédos Ukrajnában háború dúl, és ez a háború emberek százezreit kényszeríti rá, hogy elhagyják otthonaikat, hazájukat és az öldöklés egyre több értelmetlen áldozattal és pusztítással jár. Ebben a helyzetben nem mindegy, hogyan cselekszünk és viselkedünk, hiszen nekünk most egyvalamit kell szem előtt tartanunk: Magyarország békéjét és biztonságát. Ez számunkra a legfontosabb, ezért kell higgadtnak és megfontoltnak maradnunk. Minden erőnkkel arra kell összpontosítanunk, hogy Magyarország kimaradjon ebből a háborúból.
Az országgyűlési képviselő kiemelte: ma is pontosan ugyanezért imádkozunk, és amikor ezt tesszük, már a jövőt fürkészi a tekintetünk. Pedig hálát is kellene mondanunk azért, hogy az elmúlt négy hosszú esztendőben egymásnak vált válnak vetve képesek voltunk sok-sok munkával, mindennapi küzdelemben elérni azt, hogy egy igazi államférfival az élen a béke pártján tudtunk maradni, és együtt távol tudtuk tartani Magyarországot a háborútól. Az áldozatokért Spányi Antal megyés püspök imádkozott.
A Vértes csöndjében elbújva családias közösség élte békességes napjait, mígnem a tolvaj rájuk nem tört – mondta a megyés főpásztor. – A leleplezett tolvaj nem bűnbánatot tartott, hanem úgy gondolta, föl van hatalmazva arra, hogy kiirtsa az egész települést. Ami régen történt, arra nekünk emlékeznünk kell, fejet kell hajtani azok előtt, akik ártatlanul adták életüket egy szörnyű háborúban. A háború mindig szörnyű, mindig igazságtalan, mindig borzalmas, és legjobb lenne el sem kezdeni. De ha már elkezdődött, meg kell próbálni befejezni, keresve a békességet.
Spányi Antal szerint nem elég emlékeznünk, tennünk is kell, mert mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy a világ sorsa hogyan alakul, milyen lesz az életünk ezek után. Milyen lesz a gyermekek, a felnövekvő nemzedékek élete.
Rajtunk múlik, megmaradnak-e és gazdaggá teszik-e szívünket és lelkünket azok az értékek, amelyek nekünk szentek, amelyeket a nemzedékek egymásnak hagyományoztak. Vagy földönfutókká válunk. Nem csak a nincstelenségben, mert abból föl lehet állni, de a lelki nincstelenségből, a szellemi földönfutóságból nincsen fölállás! Tennünk kell a békéért, nem csak egyszer és nem csak egy egyszerű mozdulattal, két keresztbe vetett vonallal, hanem mindenféle módon. Békében a családi életben, békében a szomszéddal, békében azzal, aki nem akar minket megérteni egy tisztességes párbeszéd során. A meggyőzés eszközeivel felelősek vagyunk azért, hogy az, amire most itt emlékezünk, az soha többé meg ne történhessen!
Forrás: feol.hu
Képek: Némedi István
Korábbi évek beszámolói:
© Székesfehérvári Egyházmegye
Impresszum | Püspökség Hivatal e-mail | Honlapreferens e-mail
Híreink | Média | Adattár | Gyűjteményeink | Történelmünk
